Lassan kifelé kacsintgatok a gödör mélyéről, ahová az utóbbi időszakban kerültem. Újra el tudom kezdeni a magammal való foglalkozást.

Legutóbb azt írtam, hogy az önbecsülésem a béka feneke alatt van. Ez sok dolognak köszönhető, de most utólag látom, hogy főleg mi ennek az oka. Évek óta együtt dolgoztam valakivel, aki az utolsó 1-2 évben megváltozott. Függtem tőle, mert az üzlet az övé volt. Röviden annyi, hogy az utóbbi 2-3 évben elkezdett menni a szekér, amit nem tudott kezelni. Ez természetesen kihatással volt rám is.

Az utóbbi pár évet egy olyan emberrel dolgoztam le, aki folyamatosan éreztette velem, hogy függök tőle, rám vetítette a házássági problémáit, ha hibázott, elviccelte, ha én hibáztam... nyilván kitalálod, hogy nem volt viccelődés. Egyre inkább számonkérést kaptam csak tőle a támogatás helyett. Nem sorolom tovább. Ez valami olyan durva mélységekbe taszította az önbecsülésemet, ami kihatással volt a teljesítményemre, a munkámra, a magánéletemre. És emiatt kerültem brutális szakadékba az elmúlt hetekben. 

De ennek most vége. Pont ezért tudom most már megfejteni ez a helyzetet, mert vége. Mert közben sikerült megtapasztalni, hogy milyen egy teljesen más környezet. Már rég ki kellett volna ugranom ebből, tudom. De amikor az ember benne van, nagyon nehéz kívülről látni. A következő hasonló helyzetben mindenesetre már tudni fogom a teendőket. 

Elkezdtem most az önbizalmamon dolgozni, és felvetődött bennem a kérdés, hogy hol van az introvertáltság és az önbizalom határa. Ha van határ, akkor is nagyon vékonynak érzem. Olyannak, mintha egymásból következnének. Introvertált vagyok, ezért nincs önbizalmam? Vagy nincs önbizalmam, ezért befelé fordulok - tehát kvázi introvertálódom? Nem tudom, hogy magamban hol van ennek a határa, de próbálok rá tudatosan figyelni az elkövetkezendő időszakban.